Spectacular

Itthon otthon van

2012-01-29T20:59:00.001+01:00

Ez a hét a szabadságé, úgyhogy csupa olyan dolgot teszek, amit máskor ritkán. Kiélvezem a perceket, amik ilyenkor hosszabbak és többen vannak. Lassan kortyolom a teát, lehunyom a szemem, mélyebben érezzem az ízét. Csiklandozza a torkomat, az utolsó korty felkészít a pihentető éjjelre. Az egész hétre úgy gondoltam, mint egy lassan mozgó hatalmas csíkos függőágyra. Mégis tudom, már így vasárnap este, hogy pillanatok alatt eljön majd a következő hét vége és nagyon fogok örülni neki. Bár nem lehet minden szombat-vasárnap ennyire szabad és kényelmes, ezek a hétvégi pillanatok töltenek fel a hétre és olykor a következőre is. Legyek bármelyik otthonomban (- Jó érzéssel ébredtem rá a minap, hogy már több is van. Azt, aminek annyira hiányát éreztem oly sokáig, ami félig üres volt inkább, azt most már több helyen is meglelem. -) egyvalami közös bennük: mind azt a békességet adják, amitől az otthon szó elnyeri jelentését.

Ilyen 'könnyű' megteremteni hát?

És ami utána jön - I have within me all the dreams of the world

2012-01-05T23:46:00.001+01:00

Újévi fogadalmak. Tudtátok, hogy az ilyenkor született elhatározásokat jóval nagyobb eséllyel tartjuk be, mintha az év bármely másik 364 napján hoztuk volna őket? Persze ott áll mögötte az egyszerű pszichológiai tény, hogy valahogy ebben jobban hiszünk. A hit pedig hegyeket mozgat meg, ahogy az ősi mondás tartja.

Jellemzően nem teszek fogadalmakat ilyenkor, év közben is inkább döntéseket hozok, vágyakat igyekszek megvalósítani. Most úgy alakult, hogy sok mindenre került pont az életemben az év vége felé, ezért új irányok felé kacsintgatok - újfajta megközelítéssel, az eddigitől eltérő hozzáállással.

Vannak korlátok és vannak határok - ezeket tágítjuk, feszegetjük, próbálgatjuk, próbára tesszük. Ha valamit el szeretnél érni, tégy meg érte minden tőled telhetőt. Bár ez nem garancia a sikerre, ez a módja, hogy célt érhess. Szeretnék sikeres lenni. Az én értelmezésem szerint sikeres. Annyiszor tették fel ezt az utóbbi hónapokban az állásinterjún. Mit jelent neked a siker?

Örömöt, elégedettséget. A fáradtságos munka gyümölcsét. Önazonosságot. Kihívást. Bátorságot. Célokat, azok elérését, az oda vezető utat magát. Emelt fővel, büszkén csinálni végig. A cél ne magáért való legyen, hanem érted. Erős a csábítás persze a nehéz feladatok iránt. Tombol bennem a bizonyítási vágy (még mindig, ám már más céllal: magamnak). Miért azt szeretném dolgozni, amit? Mert változatos, érdekesnek találom, flow, színes, bonyolult és mégis logikus, inspiráló - és mert már az ajánlólevél is jobban motivált a kemény munkára, mint máshol a szép summa az unalomért.

Rengeteg erőfeszítést igényel, hogy az élet számomra lényeges területein megtegyem mindazt, amit elhatároztam. Hogy elégedett lehessek velük. De mindezek a fáradozások segítik elő, hogy legyen erőm az elkövetkezendő harcokhoz, ezekből töltekezem és ezek adnak értelmet az egésznek. A számos elkapott perc, pillanat, amire rácsodálkozom, ami megérint. Legyen az egy kanapén ülve a twilight közben, egy hajnali órán a szigeten, az óceánparton a szörfösöket bámulva, a zara próbafülkéjében, egy pohár mélyvörös bor mellett, az átrendezett szobában, legyen akárhol.

Annyi álmom, vágyam van és mind itt vár arra, hogy egyszer valóra váltsam őket. Ha csak egy kevés is kel életre belőlük, addig nincs baj, amíg hordozom őket magamban és bízom, hogy minden lehetséges - általam.

Évértékelés - the luckiest one

2012-01-05T23:16:00.001+01:00

Sikeresként gondolok vissza az esztendőre, egy hosszú tanulási folyamat meghatározó részeként. Néhol nehezebben is, de vettem az akadályokat és régóta tartó kihívások érkeztek a finisbe. Hosszú évek munkájának örülhettem először júliusban, aztán decemberben. Két diploma büszke tulajdonosaként mondhatom: a papír nem számít, de amit a megszerzésük során szereztem - az felbecsülhetetlen! Az emberek, a kultúrák, a rengeteg véleményformáló konfliktus, nehézség. Amikor a női mosdó ajtaja mögött sírtam a holland vidék eldugott sarkában - pedig azt hittem, már olyan sok mindent megtanultam akkorra és mennyire nem! A sok felfedezés megingatta a hitemet, hogy valóban annyira nyitott volnék. Legutóbb pár napja döbbentem rá, mennyi tanulnivaló van még, szembesültem a beidegződéseimmel és a sztereotípiákkal, amiket magamban hordozok. A papirosok megszerzésének tapasztalatai elindítottak egy úton, ami kiszakított az addigi mikrokörnyezetemből, addig ismeretlen nézőpontokkal állított szembe és megadta a lehetőségét, hogy válasszak. Gondolkodásmódot, véleményt, ellenvéleményt, vitát, mást, különbözzek, hasonlítsak.

Megtapasztaltam, milyen ha van munkám - és milyen, ha a következő pillanatban nincs. Hogy van akiben bízhatok és van akiben nem, de attól még hasznomra lehet. Elfogyott a pénzem, vagyis láthatatlan méretűre zsugorodott a megtakarításom, mégis így voltam Brüsszelben, Lisszabonban és így nyaraltam körbe a Balatont - megint. Voltam számtalan állásinterjún, sikereseken és kevésbé sikereseken. Dolgoztam a világ egyik legjobb cégénél, Magyarország legattraktívabb irodájában, megismertem értékes és érdekes embereket.

Sportoltam sokat és rendszeresen, rácsodálkoztam a jógára és általa saját magamra, futottam reggel és nyáron, mosolyogtam a hajnali ködre és a színes őszi levelekre.

Küzdötten, lázadtam, háborogtam, megbékéltem és elfogadtam. Hittem, reméltem, csalódtam és felálltam. Ismét rájöttem, hogy hittel képes vagyok a lehetetlenre is - legalábbis ha a dolgok annak tűnnek. Értékeltem és fontossági sorrendet állítottam fel. Néha áldozatot kell hozni, de először mindig a nagy köveket kell tennünk a zsákba - életünk legdrágább elemeit.

Szerettem és szerettek. És a legtöbb napon biztos voltam benne, hogy szerencsés vagyok, hogy én ÉN lehetek.

Rémség

2012-01-04T18:59:00.002+01:00

Mivel egész nap az ágyban vagyok, ám mégsem teszek itt kellemes dolgokat, mert egy alattomos betegség kényszerített ide, elkezdtem unatkozni.

Meglehetősen régen unatkoztam, ráadásul betegen minden egyébként mindennapinak tűnő tevékenység kész Himalája-expedíciónak tűnik, jelen esetben nehezítve olyan körülményekkel, mint csökkent légzési funkciók, a szóbeli kommunikáció képességének teljes hiánya és beszűkült nyelőcső (ezt a kifejezést a háziorvosi rendelő falán vettem fel a szókészletembe tegnap). Érthetetlen módon a főzőtudományom sem az igazi ezekben a napokban, a tegnapi kínai jobban ízlett, mint a mai kotyvaszom. Nem adom fel. Visszaszerzem a skilleket.

Egyébiránt pedig viccesnek tartom, hogy életemben nem voltam még táppénzen, de most rögtön a második munkanapomon kiírt az orvos. A híresztelésekkel ellentétben pedig annyira nem rossz a munka, hogy egy nap után kidőljek.

2012

2012-01-01T22:37:00.000+01:00

A mézeskalácsok puhasága a karácsonyt idézi, a mézes tea a karácsonyfa díszeinek csendjét édesgeti vissza. Közhely, hogyan szalad az idő év végéig onnantól, hogy fáradtan lerogyunk a bejgli mellé és igyekszünk kiszorítani a világ zaját néhány estére.

Valahogy másképp volt elsején csöndes a város. Estére az eget rengető fejfájás is tovaszállt, lassan pakoltam a szilveszter éjjel romjait a szatyromba, még lassabb léptekkel baktattam hazafelé a téliszagú estén. Mindenki hazafelé tartott. Búcsúztatták az óévet a metrón, próbáltak a sorai közt olvasni a buszon, távolba meredő szempárok kutatták az új év ígéreteit. Erre az estére még az aluljárókba is visszaköltöztek az életszerű vitelt ott folytatók, miközben észrevétlenül eltűntek a színes-hangos kacatokat árulók.

Aztán megláttam őket. Nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget se ennek a napnak, se másnak - már ha megkapják a vacsorájukat és a szokott módon körbeszaglásszák a sétányt. Üres volt az utca, hang nélküli, percekig jöttem egymagam, csak pár kutya és a velük tartó gazdik tűntek fel időnként.
Ők nem érzik a válságot, a változásokat, mit sem törődnek a hírekkel - lelkesen ugatják meg a sáros utcát, a hiányzó macskaköveket, a fejükre hulló esőcseppeket. Boldogan csaholnak végig az utcán - 2012-ben is.

Magányosan háborgó hullámok

2011-12-23T11:21:00.000+01:00

Hat embert számlálok, majdnem hét, mint a gonoszok. Közülük pontosan hat van, ki különböző oknál fogva notóriusan elkerüli valamely másikat (esetenként többeket is) ezen hatból.

Képzeljük csak el ezeket az emberi kapcsolatokat egy ábraként. Minden konfliktusszálat egy hullám helyettesít, míg a békés viszonyokat egy egyszerű vonallal szemléltetjük. Az ekképpen létrejött rajzra nézve csupa hullámzó alakzat, keresztbe-kasul háborgó indulatok, mindenki valaki ellen-effektus.

Mondd, mit érnek ezek a csendes állóháborúba fektetett felemésztett energiák?

Mondd, nem átallsz ennyi időn keresztül fegyelmezetten elkerülni egy hozzád közel állót?

Mondd, mire ez a megkövesült akarat a hullámok fenntartásáért?

Mondd, miért kívánod inkább ignorálni az ünnepet és egymagad tölteni azt ezáltal?

Mondd, Te Hat, miért tartasz ki ilyen elszántan a magány mellett?

A jav

2011-12-22T23:09:00.003+01:00

Gyorsan szedtem a lábam, süvített a téli szél, nem akartam megállni, hogy előkotorjam a sapkát. Marta a só a torkomat, amint lenyeltem a könnyeimet, mielőtt elárulhattak volna. Reméltem, gyors kattogással tesz le a villamos a Béke téren, éreztem, elfogyott megint, mielőtt elkezdődött volna.

Csak a javadat akarom, Fiam. De légy hálás érte.

A zöldre rendszerint várni kell, a csikorgó, csillag nélküli cidriben még hosszabbnak tűnik a várakozás. Szállingózó autók, elsuhanó taxi, csak a kondenzcsíkját látom, zebrán átrugózó busz. Guruló szellemdobozok a sötétben.

Csak a javadat akarom, Fiam. De légy hálás érte.

Még a fejemben szóltak a karácsonyi dalok, kezemben a friss, ropogós ajándék billegett. Nem tudok örülni ennek az ünnepnek, csupa fájó emléket hoz a felszínre. Nem tudok örülni az ajándékoknak és nem tudok ajándékozni sem. Hogyan is fájhat, ha csak foszlányok vannak róla, egy-egy beugró kép és a csillagszóró fénye.

Csak a javadat akarom, Fiam. De légy hálás érte.

Amint fordult a kulcs a zárban, kitört belőlem a zokogás. Hogyan is mondhatnám el, hogy egy egyszerű keddi vacsora is meghittebb lehet a megszokott családi ünnepeknél, hogy rövid idővel ezelőttig el sem tudtam volna képzelni, hogy ennyire feltölthet egy beszélgetés és az elfogadás nem kimondható, de érezhető.

De ha lehet, megtartanám magamnak.

Tükörfényes töredékek

2011-12-22T22:26:00.001+01:00

Nem leszek attól boldogabb, ha mindent feláldoznak értem. Ha minden percben hálásnak kell lennem érte, hogy segítenek, támogatnak, mögöttem állnak. Ha akkor is adnak, mikor nincs rá szükségem. Nem érzem boldognak magam más boldogtalansága árán.

Hálátlan viselkedésnek tűnhet, ha az önzetlen segítségre dühvel reagálok. De a segítség is lehet terhes. Ha már nem megkönnyíti, hanem megnehezíti a dolgomat, ha kiveszi a kanalamból és megrágja helyettem az ételt, nem leszek jóllakottabb - éhes maradok. Épp úgy, mintha semmit sem kaptam volna enni.

Megfoghatatlan a hangulat, a miliő, ami meghitt, felszabadult nyugalmat áraszt. Mint ahogy nem lehet szavakba önteni azt sem, mitől lesz feszült, görccsel teli, szótlan a levegő. És még nehezebb az átmenet utóbbiból az előbbibe.

Két nap van karácsonyig, az ajándékok csomagolódnak, a stressz nő, növekszik, egyre közelebb kerül a "nem az a helye a lábosnak", a sírásban fuldokló szeretet, és a "szörnyű" boldogság. A széthullott üvegszilánkok kényszeresen próbálnak összeragadni, megtalálni a helyüket a kirakósban. Úgy tenni, mintha egyben lennének, egy szép, nagy sima felületként csillognának a karácsony fényeiben.

Ha megég a mézeskalács

2011-12-19T16:00:00.001+01:00

A karácsony. A Hollywood-i filmekben, a magazinok hasábjain, bevásárlóközpontokban, az egész fogyasztó társadalomban azt hirdetik, milyen csodás a szeretet ünnepe, összegyűlik a család apraja-nagyja, megajándékozzák egymást (lehetőleg minél cizelláltabb csomagolású, hatalmas és nagyszámú csomaggal, amit áhítatos arcok bontanak a karácsonyfa alatt), örülnek, esznek, aztán még többet esznek és meghitt boldogságban telik az egész ünnep.

Ha ennek csak a töredéke is megvalósul, a viták elhalványulnak az emlékekben és végül minden résztvevő örömmel gondol vissza a csillagszórós napokra, feltölt és megnyugtató befejezést - ha úgy tetszik, keretet, lezárást - ad az évnek a karácsony.

Szép hagyomány, akkor is, ha a legtöbb családnál már vajmi kevéssé kötődik a valláshoz, az eredetéhez. Számomra is inkább egyfajta szertartás, ezek pedig arra hivatottak - funkciójukat tekintve - , hogy összetartsák a szervezetet, megerősítsék a közösségtudatot és ezáltal még erősebbé tegyék a bennük lévő kapcsolatokat. Szimbolikus tehát a karácsony is, mint az egyik legmeghatározóbb közösségi esemény az évben.

A család, mint az alapvető társadalmi mikroközösség hasonlóképp működik a nagy szervezetekhez. Akkor lesz hosszútávon sikeres, ha megvannak benne az alapvető fenntartó, megerősítő ceremóniák. Ezért lényegesek a születésnapok, évfordulók, karácsony és egyéb, a családhoz köthető informális ünnepek. Egyfajta quick win-ként is értelmezhetőek. Visszanézhetünk az eddig elért sikerekre, örülhetünk annak, amit elértünk, és persze annak, hogy mindezt együtt értük el - igazán derék szokása a társadalomnak, hogy tudatosítsa a múltbeli eseményeket és erőt adjon a jövőre. Van némi önzés is ebben a közösségek részéről, ez (is) biztosítja a fennmaradásukat és a tagok kötődését, így válnak ezek a rituálék közvetve-közvetlenül önfenntartó mechanizmusokká.

Mindezek alapján nehézkesnek tűnik fenntartani egy olyan családot, ahol a fent említett rituálék megtartására nem hogy törekvés, szándék nincs, de pont az ellenkezője jelentkezik: hadakozás ellenük, tagadás, létjogosultságukat is megkérdőjelezvén. Ahol a kommunikáció hiányosságai, esetenként teljes hiánya útját állja a kialakulásuknak és meggátolja a természetes folyamatok alakulását. A feszültséggel teli légkör kínzó csöndet eredményez, a viták mélyre hatolnak, a jókedv felszínes vagy fájdalommal teli.

A kapcsolatok, a közösségek fejlődnek, érnek az idő folyamán, egyre több közös élmény keletkezik és segíti ezt a fejlődési folyamatot. Többféle kimenetele is lehet, számtalan tényező befolyásolja egy közösség életét, vagy éppenséggel annak megszakadását. Mind a fenntartásuk, mind pedig a befejezésük nehéz, munkával telített. Természetétől fogva a közösségek is a status quo megtartására törekednek, gyakran igen fájdalmas áron. Éppen ezért ragaszkodunk olyan erővel ahhoz, ami már talán nem is létezik - vagy nem abban a formában. A látszat, a képzelt valóság fenntartása hosszú távon romboló és mindemellett rengeteg energiabefektetéssel jár a "jutalom" elérése nélkül. Nincs megnyugtató befejezés, felhőtlen öröm, feltöltődés, elégettség.

Mint amikor hosszas előkészület után nekiállsz kiszaggatni a mézeskalácsokat, gondosan elrendezgeted őket a tepsiben, arra gondolsz, milyen mintát festesz majd rájuk a cukormázból, kiveszed, várod türelmesen, amíg elillan a forróság, nehogy összetörd őket és boldogan beleharapsz - megégett, keserű.

3000 km vissza a paradicsomba

2011-12-17T20:46:00.000+01:00

Fiatal december volt még, épp csak beléptünk a téli hónapok úttörőjébe, a harmadik emberbe immár. Első nap az idei télen, mikor megjelentek a hópelyhek a facebook-státuszokban és csípős szél suhogott.

Rettenetes pakoló voltam aznap - későn kezdtem, túlságosan is, azt pakoltam be, ami megszáradt, nem pedig szükség szerint, túlságosan is nehéz lett, ám én nem törődtem az intő sóhajokkal. A metrómegállóból fordultam vissza, keményen, pillanatok alatt dobáltam ki a bőröndöm tartalmának harmadát és loholva gurítottam magam mögött aztán - ha időben indulok, akkor is képes vagyok abszurd módon elkésni.

Benyomtam az itthon összedobott szendvicset a skycourt előcsarnokában, zoknira vetkőztem a security check előtt, azt éreztem, még a fejembe is belelátnak, aggódtam, felfedezik a 200 ml-nél nagyobb kiszerelésű gondolatpalackot benne (ráadásul tele életveszélyes ideákkal - magamra nézve).

A felszállást imádom, mindig beleborzongok, ennél már csak az felhőtlenebb érzés (értitek. felhőtlen. haha), mikor a kerekek földet érnek, a szárnyakon felemelkednek a lapocskák, de a biztonsági öveket még becsatolva kell tartani.

Schipol a szívem csücske, ott kezdődött minden, a szerelem az utazásba, az újba, a levegőbe, a messzibe, ott botladoztam életemben először egy reptéren egymagam. Már épp ellepett volna a meghatottság és kezdtem volna írni a mélyből előtörő érzéseimről, mikor beszállásra szólítottak. Gyors felszállás, még gyorsabb landolás, az óceán sötétje, Lisszabon fényei és a visszafojtott könnyek. Másfél év távkapcsolat után kellemes, langyos szellővel köszöntött a decemberi őszben és bölcs mosollyal tárta ki felém karjait.
Hazaértem - welcome again to Portugal.

Happiness

2011-11-01T23:17:00.000+01:00

Kerestem a megfelelő platformot hozzá, hogy elmondhassam, aztán eszembe ötlött, hogy a nyilvánosság elvenné varázsát, harmadjára viszont arra is rájöttem, hogy bizony a továbbiakban is rajtam múlik az egész, nekem meg jól esik, hogy megoszthatom.

Endless summer

2011-10-03T21:45:00.001+02:00

Egyszerűen nem tudok betelni a kései vénasszonyok nyarával, minden nap mosolyra húzza a szám a még alig sárguló falavelek látványa a szikrázó napsütésben. Tudja csuda, minek köszönhető ez a bátor jókedv, egy-egy apró, gyorsan múló megbicsaklástól eltekintve olyan szépen alakulnak a hetek, lassan, de biztosan terelődik felnőtt vágányba a mozdony, amiben kedvemre (vagy éppen kevésbé) fütyörészek.

Talán ez is kései kicsit, most hajlik őszbe a lázadás korszaka, nem ágálok minden ellen, csak szelektálva, nem akarok a legjobb lenni, már csak a világ második legjobb gitárosa inkább, tudom, a runner-upokat mindenki elfeledi, csak az elsőre emlékeznek, de ők is részt vesznek a játékban, elnyerik méltó jutalmukat - és mennek tovább, ahogy jön a következő kihívás, a következő lépcső, a következő évszak. Ahogy jön az ősz.

Óceán a Római parton

2011-09-26T22:51:00.000+02:00

Szerdán vége szakad a végtelen szabadságomnak és egy időre legalábbis, megint munkavállaló leszek. Egy ideje kényszeresen próbáltam élvezni a rám szakadt szabadidőt, kihasználni minden percet, lustálkodni, semmitteni, vagy épp hasznosan eltölteni. Elszántságom ellenére mondhatni egy gyenge közepest értem el, hiányzott a teljes felszabadulás. Nyomasztott a vég nélküliség és a bizonytalanság, csak lestem, mi jöhet és vajon mikor.

Múlt héten történt, dicsérték az intellektüell skilljeimet és megnyithattam pdf-ben a várva várt offer lettert. Igaz, két hónapra szól a szolgálat - elsőre -, mégis elkezdett motoszkálni bennem a lelkesedés. Türelmesen vártam a vonatot a Tiszain, majd a világ legnagyobb nyugalmával kezdtem élni napjaimat. Random biciklitúrákat tettem a város két legmesszebbi hídjához, hagytam, had kuszálja össze hajam a szeptemberi Duna árnyalata, tekertem, amíg bírtam a rakpartokon, belefutottam egy füstös forgatásba a Batthányn, lefotóztam az őszt, észrevettem minden forrószínű falavelet, amit a kosaramba söpört a nyárutó.

Göröngyös úton döcögtem a Római parton, a vénasszonyok szokatlan erejével égette karomat a nap, megjelent a horizonton a híd fehérje és újra éreztem. Portugáliában voltam megint, végtelen volt az érzés és záros a szabadság, hullott rám az évszak nosztalgiája, a fodrozódó víz csipkéje szegélyezte a gondolataimat - megtaláltam, előhívtam, nyugtáztam, megmosolyogtam. A szabadság, a szabad világ - tényleg bennem van, nem egy ország rabja.

Alszanak-e nappal az álmok

2011-09-18T10:45:00.000+02:00

Szegény lány, konstans negatív érzéseim vannak vele szemben. Nem csak a koromsötét éjszaka miatt, ami belül uralkodik benne, hanem mert ő uralja a lakás egyetlen tágas, napos szobáját. Persze nem egészen érthető a haragom, mert én adom ki neki ezt a pont elég négyzetmétert, valós és érthető okok miatt. Mégis minden alkalommal, mikor bezárom a félszobám ajtaját, beverem a lábam a kisasztal sarkába, majd a fejem a falba, akkor átfut rajtam az a kis düh. Átfut, bekapcsolom a laptopot, elolvasom a híreket, megnézem a fbon a legfrissebb képeket, rájövök, hogy nincs munkám, ami még rosszabb, pénzem sincs, nem utazok sehová sem, helyette van egy rakat papírom, amit a kicsiny szobám különböző pontjaira aggathatnék ki büszkén és csodálhatnám őket, milyen magasztosnak tűnnek.

Karamell

2011-09-13T19:23:00.002+02:00

Beszélgettem ma egy nagyszerű emberrel egy nagyszerű órát, egy fél nap erejéig olyan outfitem volt, mintha rettentő fontos helyen rettentő fontos munkát végeznék, sikerrel alkalmaztam egy relaxációs technikát a március 15. tér egy árnyékos padján, megmosolyogtam a szökőkút vizéből kuncsorgó kutyát, könnyed kilométereket futottam reggeli előtt, miközben felkészültem arra, ami jött.

Akármi is történjék még ma, rásüt még a naplemente a szemközti panel ablakaira és karamellszínűre festi az egész épületet. Karamellszínű a mosolyom is ma este.

Kezdődik?

2011-09-08T16:50:00.004+02:00

Több helyen is felbukkant, kacsintgatott, néha oldalbabökött, de kitartóan színleltem, hogy észre sem veszem. Így szokott ez lenni, húzom-halasztom a dolgot, szívem szerint mindig várnék még vele. Túl hamar érkezik, túl korán.

Egy izzasztó szigetkör közben véletlenül bukkantam rá, az első idei gesztenyére, elémbe gurult, fénylett és kérte, vegyem a kezembe. Lehet, ezzel vontam magamra a lavinát, onnantól nem volt megállás. A kopaszigáton másnap már többedmagával hömpölygött a még zöldellő fűterítőn, de észre sem vettük - pedig a lábunk nyomában éreztük már a tapintását. Fentre néztem aztán, az ég felé, kissé lejjebb a felé törő fák lombjára, kerestem a zöld megannyi árnyalatát és helyettük színes kavalkádot láttam. Pár perc volt csupán, míg gyorsan beszaladtam a házba, ennyi is elég volt, hogy egy hírnöke landoljon a biciklim kosarában - pont akkor fújta bele a szél, mintegy mérnöki precizitással célozva meg az öblös ketrecet.

Ez a mérhetetlen folytonosság az újrakezdésben, nem tudok betelni vele, mindig rácsodálkozom, mennyire magától értetődően érzi a természet ezt és mennyire tudatosan próbálom kikerülni én. Ücsörögtünk a aranyfényű naplementében, limonádé helyett forró teát szürcsöltünk, én meg trackback, halkan feltettem a kérdést: a falavelek a pázsiton idefelé, az a sok szín előbb, mikor elénk hullottak, láttad, láttad az őszöket? - welcome.

Ami a szívedet nyomja

2011-09-01T11:40:00.001+02:00

Két gondolat van a fejemben ma délelőtt. Az egyik, miszerint az alkoholisták lehetetlenül önző emberek, a másik pedig az egészségtelen környezet romboló hatása. Haladok sorjában.

Az első kimondva-kimondatlanul kísért és akármennyire is szeretném, nem tudok vele leszámolni, talán csak a megfelelő távolságot megtalálva figyelni. Van valami, amit az alkoholista tőled jobban szeret. Akármit is teszel, bármi is történjen, mindig ott fog állni előtte egy láthatatlan szál, ami visszatartja, édesgeti, kedveskedik neki, elaltatja, (hazug) szeretettel táplálja és falat von a világ és közé. Tulajdonképpen a függőség önzése ez, nem is az emberé, csak átruházza rá, nyakontekeri, elkapja, és utána emberünk is egyetlen dolognak él majd igazán: a szenvedélyének. Ez után jöhet az élet sava-borsa, a világ, mert már úgy érzi, képes elviselni (magát), képes túlélni, képes élvezni - valójában pedig mindez a látszat, a képességei ott szertefoszlottak, amikor megragadta a poharat és a szájához emelte. Fájdalmas egy szerelem ez, nem enged és a függő is esdekelve kapaszkodik belé, miközben hangoztatja függetlenségét, bátorságát, fitogtatja erejét és elhiteti magával, hogy ő mindenre képes, még a függőségét uralni is - pedig még arra sem.

A második relatíve közel áll az elsőhöz, ez is függőségként aposztrofálható, a kötelékektől, akkor is ragaszkodni a helyhez, ha bánt, leépít és rombol. Először próbatételnek tűnik, hiszen nem lehet egyből feladni, milyen dolog már az, kibújni az első lukon, menekülőútvonalat keresni. Aztán jön a felismerés, hogy valójában fel kell ismerni egy határt, ami után nem lelkierőnk bizonyítása a maradás, hanem pont ellenkezője. A függőség, ha az ember nem tud moccanni, nem változtat, belegyökerezik a földbe a lába, tűr, fél, megalázkodik, csak maradhasson még, csak nem kelljen szembenéznie a tényekkel. Önmagunk védelme, egy biztonságos, elfogadó, szerető, nyugodt környezet megteremtése nem pátoszi gondolat és eltúlzott vágy, hanem alapvető jog. Ebből következően pedig nem akkor gyanakodhatunk problémára, ha valaki felismeri és ki akar törni a romboló közegből, hanem, ha benne ragad és sziszifuszi munkával igyekszik változtatni, javítani. Nem a helyzeten vagy saját magán - hanem másokon.

Sztereotípia

2011-09-01T09:56:00.004+02:00

Végetelenül egyszerű ez a lány. Már ahogy a barackot szeleteli reggel, hallom az értetlen hangsúllyal kiejtett igen?-t a szájából, amivel mindenre visszakérdez, de a következő válasznál sem múlik az ügyefogyott mosoly az arcáról, ami továbbra is az értetlenség magasfokát tükrözi. Órákat tölt a fürdőszobában, a tükör előtt, a gigantikus méretű sminkesdobozából válogatva, majd a leopárdabbnál leopárdosabb mintájú miniruhák és cicanadrágok között vacillálva.

Te nem hordasz nőies ruhákat? - szegezte nekem ártatlanul a kérdést, amikor éppenmajdnem kiszaladt volna a tolerancia a számon, de inkább csak csendben rázom a fejem azóta is, hogy nem én.

Aggódó tinik kézikönyve

2011-09-01T09:40:00.005+02:00

Mint mindig(?), most is egy csapásra határoztam el magam, amit persze hosszú agonizálás előzött meg. Valójában rettenetesen fárasztó ez a folytonos aggódás, mivel egyrészt e nélkül könnyebb lenne az életem, másrészt nem merülne fel az összes többi aggodalom sem, ami az aggódásból fakadó viselkedésemre vonatkozik. Ördögi kör, nyilvánvalóan az elején kell megszakítani, hogy ne gyűrűzzön tovább. Nyilvánvalóan rendkívül unalmas is és elveszi az időt egyéb hasznos tevékenységektől, mint például pedikűr, táskamosás, tanulás stb.

Sikerült egy olyan posztot összehoznom, amit egy aggódó tini is megirigyelhetne. Az első emberes hónap első napja. Remek.

To whom it may concern

2011-08-29T22:09:00.002+02:00

Feltöltött az az egészen rövid idő is, amit más környezetben töltöttem. Egy éj s egy nap, ennyi telt csak el, én pedig azon kaptam magam, hogy a négyeshatost kérlelem magamban, menjen lassabban, álljon hosszabb ideig a piros lámpánál, húzza még az estét - csak ne kelljen hazamenni. Kínosan(mban) vettem végig az eshetőségeket, bármilyen kifogásra ráharaptam volna. Nem csak azért néztem komoran, mert egy csöves hosszú megállók óta rendületlenül egy kaján vigyor kíséretében bámult, de minden egyes ajtózáródás csökkentette a távolságot és növelte a nemvágyott érzést. Nagyot nyeltem, a torkomban éreztem a visszaszorított könnyeim sós ízét. Remegve pillantottam fel az ablakokra, vajon ég-e a pilács, vár-e a pislákoló feszültség. Egyedül lenni vágytam ma este, egy kellemes könyvvel és a végét járó augusztusi levegővel. Ehhez keresek egy csendestársat - egy pár befogadó, békés négyzetmétert.

Auf der Flucht sein

2011-08-29T11:11:00.006+02:00

Elviharzott a nagy nyári forróság, szerencsére a panelfalak őrzik az elviselhetetlen meleget, így aludni továbbra sem lehet idebenn. Cselesen taktikázok, kora délután próbálom pótolni az éjjel elmulasztott pihentető órákat, egy-egy lopott kummantás ebéd után. Ma valahogy alig bírom kivárni, hogy eljöjjön az ideje, de sebaj, úgysem nagyon menne, sztereóban jön a fúrógép zaja bentről s kintről, néha egy-egy flex töri meg a monoton zúgást. Álláshirdetések és német feladatsorok között ingázok, egyiket sem segíti elő az idegmorzsolgató fúrás, már listáztam magamban, merre is menekülhetnék előle.

Relaxál(va)tan hajtottam álomra a fejem tegnap, tombolt bennem a vágy, hogy meghódítsam a világot, legalábbis az én kis sajátomat, tele tervekkel és elhatározásokkal, semmi sem állíthat meg, nem ám. Ellenálltam a feleselő és undok lakótársaknak, a lélekromboló telefonbeszélgetéseknek, az álláspiac mozdulatlanságának, a diákhitel terhének, a szobában megrekedt fullasztó levegőnek. Maximumra tekerem a fülemben parov stelart - és még mindig jön. Iram, gyors léptek, el innen, el, itthagyni mindent, csak egy táska annak, ami kell, két könyv, három bugyi, a futócipőm, kispárna, menekülőútvonal.

Pillanatnyi csönd, egy kutya vonyítására beinduló riasztó korbácsolja fel a lakótelep gyűlölt nyugalmát.

Vakáció, akáció, káció

2011-08-24T09:54:00.000+02:00

Az otthon varázsa

2011-08-21T21:10:00.003+02:00

Meg lehet-e fogalmazni, mitől válik egy hely otthonná? Nem csupán egy hely, ahol nap, mint nap alszol, eszel és tisztálkodsz. Nem csupán egy hely, ahol eltöltöd az éjszakáidat és alkalmanként nappalaidat. Le lehet-e írni, mitől válik egy hely nyugodt, biztonságot nyújtó háttérországgá?

Vannak helyek, ahol első pillanattól kezdve jól érzed magad, kikapcsolsz és megnyugszol. Bármennyi időt képes vagy ott eltölteni, már csak az is jó érzéssel tölt el, hogy ott lehetsz. Feltölt, pihentet, simogat, segít elcsitítani a fejedben lévő összevisszaságot.

Nehéz a válasz, mert egy érzésről van szó, az otthon érzéséről. Nem mondhatod, hogy legyen kényelmesebb a kanapé, illatozzon tulipán a vázában vagy minimum 180-as ágyon aludj. Ezek is hozzájárulnak, ám összességében mégsem ezeken múlik, hogy megszületik-e az érzés. Mindezen tényezők összhangját az ott élők maguk tudják létrehozni, fenntartani és alakítani és amellyel lényegében bárhol otthont lehet teremteni. És akkor megszületik a varázs.